Mindig is így csináltuk. Megszoktuk. Így neveltek. Így csinálták a szüleink is.
Tesszük, csináljuk, gondoljuk, és eszünkbe sem jut megállni, és csak egyszer megkérdezni, hogy
Miért?
A járást, az olvasást, az írást addig gyakoroljuk, míg eszközzé nem válnak. Nem a járásért járunk, hanem azért, hogy eljussunk valahova. Írás közben már nem arra figyelünk, hogy kerekítem az o betűt, hanem az egész mondatra, szövegre, az írás folyamata már fel sem tűnik. És most, hogy ezt olvasod, most sem a betűk formáját nézed, hanem az agyad már a szöveget rakja össze. De ezt eddig is tudtad.
Akkor minek írtam le?
Azért, mert ezeket minden nap gyakoroljuk, csináljuk, teljesen belénk épültek a hozzájuk kötődő mozdulatok, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni őket. Ezek alapvetően pozitív szokások, programok, ezek nélkül ebben a világban nem tudnánk működni. Mindig ott vannak, nem kell arra gondolnunk, hogy most egyik lábam a másik elé teszem, egyszerűen felállok és járok.
De nem csak ezek futnak folyamatosan a háttérben. Nem is gondolnánk, hogy milyen programokat futtatunk tudat alatt, mik irányítják a mindennapjainkat.
Nem, nem mind káros, de most ezeket nézzük meg közelebbről, mert ezeknek vannak negatív hatásai az életünkre.
Kis ártalmatlannak tűnő mondatocskák, fél mondatok, amik belénk fúrták magukat és cselekvésre vagy passzivitásra kényszerítenek úgy, hogy nem is tudunk róla.
Illetve nem tudtunk. Eddig a napig.
Most megállunk és megfigyeljük őket. Elcsípjük, körbejárjuk, kikapcsoljuk.
Összeszedek, amennyit csak bírok, hogy te is nyakon csíphesd őket.
Miért vagyok kövér?
Miért utálom a sportot?
Miért nem élvezem a szexet?
Miért eszem? Mi helyett eszem?
Maximalizmus
Miért nem kérek segítséget?
Miért hiszek el mindent, ami le van írva? Miért hiszek egy tekintélyszemélynek?
Miért vagyok beteg (már megint)?
Miért hízok vissza?
Miért nem sikerül semmi?
